Emlékeztek mindazokra – köztük név szerint a szolnoki hősökre is -, akik életüket áldozták a szabadság eszméjéért, akik elviseltek kínzást, fogságot, meghurcoltatást azért, ami minden embernek és nemzetnek alapvető és megmásíthatatlan joga: a szabadságért és önrendelkezésért.
Hatvankét esztendővel azután, hogy 1956-ban kitört a forradalom, országszerte megemlékezéseken idézték fel az akkori eseményeket.
Ötvenhat egyik hatalmas tragédiája az volt, hogy egy olyan rendszer fojtotta le a forradalmat, amely tökéletesen igaznak hazudta magát – fogalmazott Végh Miklós református lelkész, aki az Ökumenikus Lelkészkör nevében mondta el gondolatait. – Akkor egy nemzet igazságvágya tört utat a szívekből.
Molnér László Jászai Mari-díjas színművész és Zelei Gábor színművész előadását követően Szalay Ferenc polgármermester lépett a színpadra. A város első embere beszédében kiemelte: a szolnoki, budapesti, mosonmagyaróvári, salgótarjáni hősök, a forradalom minden magyar áldozata megmutatta a nagyvilágnak: számunkra a hazánk szent és sérthetetlen, a szabadság és a demokrácia alapvető érték! Ám kompromisszumot sem ismerünk ezekben, Magyarország sorsáról mi, az itt élő emberek döntünk, s a szabadság csak akkor igazi számunkra, ha az szívből jön!
Mint mondta, amikor nekünk bárki demokráciából tart kioktatást, akkor mi a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Mert a magyar nép pontosan tudja, milyen elnyomásban élni, milyen az, amikor nem lehet valakinek véleménye, s milyen az, amikor valaki kívülről kívánja megmondani, mit is kell gondolnunk. Nekünk 1956 hősei nem csupán egy könyv lapjain léteznek, ők, ha fogyatkozó számban is, de itt vannak közöttünk, s emlékeztetnek nap, mint nap: soha többé nem akarunk „Nagy testvért”, soha többé nem akarunk diktatúrát!
A rendezvény zárásaként a város, a megye vezetői, a fegyveres és civil szervezetek képviselői és a jelenlévők elhelyezték koszorúikat, mécseseiket, a megemlékezés virágait az emlékműnél.