A tiszavirág a Tisza és Szolnok város szimbóluma. Óvjuk és védjük őket, élőhelyeiket, hogy utódaink is csodálhassák a tiszavirágzás látványos és Európában egyedülálló természeti jelenségét!
A tiszavirág a rovarvilág egyéb képviselőihez képest szokatlan ismertségnek és népszerűségnek örvendő kérésze. Ezt a megkülönböztetett figyelmet látványos rajzásán túl elterjedési területének nagymértékű csökkenésének is köszönheti, hiszen utolsó stabil populációi a Tisza vízrendszeréből voltak ismertek. Így a fajt egészen a közelmúltig, a Rábán és az Al-Dunán történt újrafelfedezéséig joggal tekintik valódi hungarikumnak.
A tiszavirág a kérészek rendjének legnagyobb európai képviselője. Imágójának testmérete – a potroh függelékeivel együtt – akár a 10 cm-t is meghaladhatja. Az élénk színe miatt is tetszetős rovar rejtélyes életmódjával, valamint látványos rajzásával korán, már a középkorban magára vonta a természet szépségei iránt fogékony megfigyelők figyelmét.
A tiszavirág három éves fejlődésű kérész. A lerakott tojásokból mintegy 11 nap után kelnek ki a fiatal lárvák. Az újszülött lárva kikelése után rögtön beássa magát az üledékbe, élete első részét itt, az úgynevezett intersticiálisban tölti, járatait csak később kezdi el kialakítani. A fejlettebb lárvák a mederfalba ásott, jellegzetes U-alakú járataikban élnek. Ezek a járatok jellemzően mintegy 15-17 cm mélységig hatolnak az aljzatba, de előkerülhetnek 25-30 cm (extrém esetben 50 cm) üledékmélységből is tiszavirág lárvák. Alacsony vízállás esetén a meder szárazra került részein gyakran megfigyelhetőek ezen járatok páros kivezető nyílásai . Bár járataikat rendszerint a folyómeder egyenesebb szakaszain is megtalálhatjuk, jellemzően azokat a folyókanyarulatok külső ívére ássák, ahol a sodorvonal a parthoz közel halad. A járatokat elsősorban a vízszint alatti 1-7 méteres sávban alakítják ki, de esetenként akár egészen a meder aljáig is érnek. A vízszint ingadozásával a telepek felső szakasza szárazra kerülhet, ilyenkor a lárvák rendszerint az alsóbb régióba vándorolnak.
A tiszavirág a finom mederanyagú, mérsékelt áramlású vízfolyások jellemző lakója. Állóvizekben tartósan nem él, igényli az állandó vízmozgást, amit a biológusok a faj magas oxigén-igényével magyaráznak. Habár a rajzások után, az augusztusi időszakban a meder szinte teljes területén lehet találni kisméretű, fiatal lárvákat, azok tartósan csak azokon a szakaszokon képesek megmaradni, ahol a számukra megfelelő minőségű és vastagságú aljzat fordul elő. A tiszavirágok lárvái az aktív szűrő, illetve részben a detrituszfogyasztó funkcionális táplálkozási csoportba sorolhatóak. A lárvák kopoltyúlemezeik összehangolt mozgatásával áramoltatják a vizet járataikban és kiszűrik a víz által szállított szerves törmeléket, algákat, baktériumokat. Mint ahogy az a kérészeknél általánosan megfigyelhető, az imágók kirepülés után a hátralevő néhány órás életük alatt már nem táplálkoznak, szájszerveik csökevényesek. A tiszavirág lárvális fejlődése során mintegy 20 alkalommal vedlik, mire kirepülés-éretten testhossza eléri a 4-5 cm-t. A tiszavirág, mint a kérészek általában, a hemimetabólia egy speciális típusával, az ún. prometabóliával fejlődik, vagyis egyedfejlődése során kimarad a bábállapot, viszont megjelenik egy röpképes, de még nem ivarérett fejlődési alak, a szubimágó, amely egy újabb vedlés után alakul át ivarérett imágóvá. A tiszavirág nősténye esetében ez az utolsó vedlés teljesen kimarad.
A tiszavirág rajzása a három éves lárvális fejlődés végén, rendszerint júniusban – május vége és július eleje között – következik be. Az év első repülő példányaival hazánkban a Tisza alsó szakaszán, illetve a kisebb, valószínűleg gyorsabban felmelegedő vízfolyások mentén lehet találkozni (Bodrog, Maros), majd a rajzások fokozatosan haladnak a folyó felsőbb szakasza felé. Egy adott szakaszon a rajzás több napig tart, és ennek során naponta különböző intenzitással repülnek ki a kérészek. Beszámolók alapján korábban egyértelműen meg lehetett különböztetni elő-, fő- és utórajzásokat, de az utóbbi időkben általunk megfigyelt rajzások esetében ez a szabályosság kevésbé volt tapasztalható. Szintén beszámolók alapján tudjuk, hogy egy adott szakaszon a rajzás a különböző években szabályosan, többnyire azonos napon kezdődött. Az utóbbi években azonban – feltételezhetően az időjárás és az árhullámok rapszodikus változásai következtében – ez a szabályosság kevésbé volt megfigyelhető, akár több hetes késéssel is indulhatott a rajzás. A nagyobb rajzási hullámokra napos, szélcsendes időben, a kora esti órákban kerül sor. A kirepülést a hímek kezdik. A járataikat elhagyó lárvák levegővel töltik meg bélcsatornájukat, így a felszínre emelkedve, levedlik utolsó lárvabőrüket, és előbújik a szubimágó. Ez az állapot mindössze néhány percig tart, amíg a szubimágó kirepül a partra és bekövetkezik az utolsó vedlés, amelynek eredményeként bőrét a parton vagy a parti növényzeten hátrahagyva megjelenik a párzóképes hím imágó. Az utolsó vedlést követően a hímek rögtön megkezdik jellegzetes, „járőröző” násztáncukat közvetlenül a víz felszíne felett. A hímek kirepülését legfeljebb egy óra eltéréssel követi a nőstényeké. A nőstények nem vedlik le a szubimágó bőrüket, ezért bizonyos szerzők az ivarérett nőstény tiszavirágokat következetesen szubimágóként emlegetik. A lárvabőrt hátrahagyó nőstények rövid ideig tartózkodnak a vízfelszín közelében. Ezalatt megtörténik a párzás, majd a nőstények a sodorvonal felett megkezdik akár 4 km-es, többnyire a folyásiránnyal szembe irányuló kompenzációs repülésüket. A nőstények e repülés közben és végén rakják le tojásaikat, aminek következtében egy egyed akár több kilométeres szakaszon is elszórhatja tojásait. Egy nőstény kisebb csomónként összesen mintegy 3-4000 tojást juttat a vízbe, amelyek lesüllyedve hatalmas területen szóródhatnak szét. Még egy zavartalanul lezajló rajzás során is a nőstények egy része párzás nélkül kezdi meg a kompenzációs repülést, valamint a tojásrakást, ezek a nőstények szűznemzéssel szaporodnak, ezekből a tojásokból csak nőstény egyedek kelnek ki. Bizonyos elméletek szerint a nőstény tiszavirágok kompenzációs repülése a folyó sodrását hivatott kiküszöbölni, így amikorra kikelnek a tojásokból a lárvák, addigra arra helyre sodródnak vissza, ahol a kibújásuk történt.